Szent István Király ()

Ha az egész magyar népnek ezt a történelmi döntését egyetlen személy döntésében próbáljuk megfogalmazva látni, ha a magyar nép ezer évvvel ezelotti élni akarását egyetlen emberben akarjuk megtestesülve szemlélni, akkor ez a személy kétségtelenül a magyarok elso királyának a személye. Elsosorban Szent István király határozta el, hogy a magyar nép pedig megmarad és nem tunik el a semmiben, mint annyi más nép a Kárpátmedencében a magyarok elott, elsosorban o határozta el, hogy a magyar nép megmarad, - és ezért megteremtette a keresztény magyar államiságot, mondhatnánk, a keresztény magyar nemzetet. Az államalapitó uralkodó életmuvének, azaz egy hosszú életen, 40 éven át tartó küzdelmes munkájának gyümölcse az Európához tartozó, az európai keresztény kultúrába szervesen beleilleszkedo magyar nép, amelynek saját lelkialkata, saját nyelve, saját gondolkodásmódja van, és amely a maga sajátos módján, nyelvén, eszmevilágában teszi magáévá ezt az európai keresztény kultúrát.

És a magyar nép megmaradt. Szent István népe úgy átitatódott ezzel a sajátosan magyar keresztény kultúrával, hogy azt ezer éven át megorizte, hogy azt se tatár pusztitás, se másfél évszázados török megszállás, se német behatás, se negyvenéves szovjet kummunista uralom nem volt képes elpusztitani. Pedig az ezredév során se szeri, se száma a pusztitó eroknek: szüntelen háborúk délrol, keletrol, nyugatról, a török népirtása, a véget nem éro elobb németesito, majd szovjetesito törekvések, az abortusz nemzetsorvasztó rombolása, a mai elvtelen szekularista szellem harsány terjesztése a médiák által, - mindez a sok ártó, gyilkos ero mindmáig nem volt képes kiirtani azt a gazdag termést, melynek magvait ezer éve Szent István vetette el a magyar lelkek talajába.

Érdekes interjút olvastam minap az interneten keresztül a Magyar Nemzet napilap hasábjain. A cikk cime ez volt: „Hol vagy, István király?” Nem szentbeszéd volt a cikk, nem is hazafias buzditás, hanem interjú, interjú abból az alkalomból, hogy húsz éve került eloször szinpadra Magyarországon az „István, a király” cimu rock-opera. A meginterjúolt személy Pelsoczy László, aki a zenemuben István király személyét alakitotta.

A cikkbol megtudjuk, hogy már tizenkét jelölt volt felsorakoztatva a szent király szerepére, amikor rábukkantak Pelsoczyre, mégis, annyira illett hozzá a szerep, hogy azonnal rá esett a választás, o lett Szent István király. Most a beszélgetésnek csak egy pontját szeretném idézni, azt, amikor a párbeszéd vezetoje e szavakkal fordul a neves szinészhez: „Sokan mondják, nemzeti öntudatra ébredésünket segitette, s a rendszerváltást készitette elo a legelso „István, a király.” A királydombi eloadások is, a film még inkább. Sejtették maguk a rendezok és szereplok, hogy a darab által milyen érzelmeket és gondolatokat hivhatnak elo a társadalomból, fiatalokból, idosekbol egyaránt?” Pelsoczy válasza igy hangzott: „A domb tetején, amikor a legelso eloadás végén, egymás kezét fogva, a tomboló tapsviharban meghajoltunk, kiszökött a könny a szemünkbol. Bennünket is váratlanul ért a hatás, amit eloadásunk kiváltott. Hogy a rendszerváltozás elokészitoi lettünk volna? Nem tudom... De, hogy az „István, a király”-lyal koporsószege lettünk a Kádár-rendszernek, abban bizonyos vagyok.”

Ezzel a vallomással összhangban állnak sógorom (veszprémi egyetemi tanár) egykori szavai, aki még annak idején, a nyolcvanas években, amikor a magyar rock-opera szinre került, egyik egyetemista hallgatója lelkes szavait idézte. Az ifjú ember ezt mondta neki: „Professzor úr, az ’István, a király’ mozieloadás megnézése után olyan jó érzés volt magyarnak lenni.”

Merné-e valaki állitani, hogy Szent István életmuve nem érezteti hatását ma is, ezer év távlatából is? Szent István államalkotó, országalapitó muve ma is él, hat a szivekben és elmékben, hatással van korunk eseményeire Magyarországon, befolyásolja korunk magyarlait, azok gondolkodását, döntéseit.

De mit mondanak mindezek a felemelo tények, a magyarság élniakarásának, helytállásának e szép történelmi példái azok számára a magyarok számára, akiket hazájuktól sokezer kilométerre fújt el a történelem szélvihara, akik ma egy új hazában próbálnak boldogulni, vagy akik már ebben az új hazában látták meg a napvilágot? Lehet-e valami közük az esetleg már évtizedek óta Texasban élo magyaroknak, magyarok leszármazottainak a történelmi Magyarországhoz, a Kárpátok-ölelte területen élo magyarsághoz? Nem mero álom, érzelgos magyarkodás, a köldökzsinórt elvágni képtelen éretlenség, egy rég letunt világ emlékeihez való gyerekes ragaszkodás csupán az, amit mi úgy érzünk, hogy emberségünk becsületes megéléséhez lényegesen hozzátartozó erény: a huség erénye saját gyökereinkhez?

Texas népe büszkén vallja (s ezt gyakorta olvashatjuk nyomtatásban is), hogy Texas nemcsak hatalmas terület az északamerikai kontinensen, nemcsak az USA ötven államának egyike, majdnem legnagyobbika (one state of the fifty states), hanem egyúttal lelkiállapot is, „it’s a state of mind.” Ha ez az igazság áll Texasra, akkor áll minden más nép és nemzet fiaira-lányaira is, - áll a magyarokra is. Magyarnak lenni is lelkiállapot. A hatmilliárd fos emberiség sokezer nép, nemzet fiaiból-leányaiból tevodik össze. Valamennyien ugyanabban az emberségben, emberi adottságokban osztozunk, de azt ezernyi nyelvvel, ezernyi nemzeti sajátossággal, hagyománnyal, szokással gazdagitva. Nem mondhatjuk, hogy egyik nemzet jobb vagy rosszabb, mint a másik, hogy az egyik felsobbrendu, a másik alacsonyabb rendu, ahogy azt sem mondhatjuk, hogy a zöld szin rosszabb vagy kevesebb vagy kisebb értéku, mint a lila vagy a narancssárga. Egyszeruen minden nemzeti közösség sokféle egymástól eltéro sajátosság összességét hordozza magán, magában. Mi úgy éljük meg emberségünket, hogy magyarok, pontosabban magyar amerikaiak vagyunk. Ez a mi önazonosságunk. Bárki akár magyar, akár amerikai voltunkat akarná elvenni, kétségbe vonni, emberségünket és önazonosságunkat venné el.

Minden magyar, s igy minden amerikai magyar is, egy darab Magyarországot hordoz magában, bárhol legyünk is a világban. Bárhová kerüljünk is, velünk jön a magyar nyelv, magyar imádságok bokrétája, magyar népdalok, közmondások nagy csokra, velünk jön a magyar történelem: az Árpádház, a Hunyadiak, Bethlen Gábor, Zrinyi Miklós, Széchenyi István, a magyar muveltség Balassi Bálinttól és Liszt Ferenctol, Petofin, Aranyon, Benczur Gyulán keresztül Móricz Zsigmondig és Illyés Gyuláig, velünk jönnek a magyar tájak, a Balaton, a Dunakanyar, a Hortobágy, - vagy Katolaszeg, vagy Csallóköz, vagy Bácska, és – nem utolsó sorban – velünk jön a magyar konyha is. Ezeknek a sajátosságoknak, ismereteknek az összessége az, amit magyar tudatnak nevezhetünk, s ez az a Magyarország, amelyet úgy viszünk magunkkal lelkünkben, mint csiga a házát. Ez a magyar tudat, magyar önazonosság se nem jobb, se nem rosszabb, mint a lengyel vagy a portugál, de szép és páratlan érték, mert nincs még egy ilyen a földkerekségen: orizzük hát meg huségesen.

Azt mondja a közmondás: „Szivet cseréljen, aki hazát cserél.” Nem, hazát cserélni nem szabad, nem is lehet. A külföldre került magyarok nem cserélték ki egyik hazájukat egy másikra, hanem eredeti hazájukhoz hozzáadtak egy másik hazát. Floridában láttam azt a furcsa gumifát, amelynek ágai szinte végtelen hosszúra nonek meg, s ha egy ág olyan hosszú lesz, hogy az saját súlyánál fogva már-már letöréssel fenyeget, az ág újabb törzset enged le magából a földre, az új törzs gyökeret ver a talajban és szilárdan tartja a hosszúra nott ágat. Ilyen gumifa minden külországba került magyar: megvan az eredeti törzse és gyökere, de új országban letelepedve új törzset enged le, új gyökeret ereszt, s most már két gyökérbol, két törzsbol kapja a táplálékot, az életet. Sokszor megtapasztalt igazság, hogy csak az lehet jó polgára új hazájának, aki huséges marad a régihez is. Orizzük hát és ápoljuk, növeljük gyermekeinkben is ezt a magunkban, lelkünkben hordozott Magyarországot második hazánkban is, mert az pótolhatatlan kincs. A kettos nyelv, kettos kultúra gazdagabbá tesz bennünket, és nemcsak bennünket, hanem gyermekeinket is, amikor továbbadjuk nekik a magyar gyökereket, magyar azonosságot, a darab Magyarországot.

Tamási Áron irta le valahol e szavakat: „Avégett vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Külföldre vetodött magyaroknak bizonyos értelemben két hazájuk van, más értelemben egy sincs. Két hazához kötodünk, de egyikhez sem tartozunk kizárólagosan. Kicsit mindnyájan úgy vagyunk, mint Mikes Kelemen, aki a törökországi fogságból egyik levelében ezt a paradoxot vetette papirra: „Édes néném, én úgy megszerettem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont”. És bizonyára minden külföldi magyar szivéhez közel állnak Ady Endre sorai is: „Föl-földobott ko, földedre hullva, kicsi országom, újra meg újra hazajön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba, szédül, elbusong, s lehull a porba, amelybol vétetett.” Úgy jár a szivünk, mint az óra ingája: egyszer Texas felé lendül, aztán Magyarország felé, egyik dobbanása az Amerikáé, a másik a Duna-Tisza tájáé.

Igy, két hazában élve, engedjük, hogy Szent István király hasson miránk is, befolyásolja a mi életünket is. Engedjük, hogy abban a kis darab Magyarországban, amit szivünkben, gondolatvilágunkban, nyelvünkben hordozunk amerre csak járunk, Szent István király életelvei érvényesüljenek, az ot vezeto értékek irányitsák cselekedeteinket, hogy csakugyan huséges tanúi legyünk Szent István országának és a messzi Kárpátmedencében élo honfitársaink is büszkék lehessenek ránk. Amen.

Rev. Julius Leloczky, O.Cist..